Sokan mondják: az elmúlt néhány év az oktatás színvonalának, és egy egész generáció jövőjének veszélyeztetéséről szólt. Hirtelen – hatástanulmányok és független szakemberek megkérdezése nélkül – végrehajtott reformokról, melyek nem feltétlenül az érintettek érdekeit szolgálják, hanem hosszútávon talán az államét? Vigasztalja-e ez a reform beérésekor, 20-30 év múlva azt, aki sosem léphetett az álmát jelentő pályára, vagy aki elveszíti állását, mert nem „értékteremtő”, amit tanít? Miközben érettségiző diákok tervei hullottak darabokra, egyesek önmeghasonlást jelentő pálfordulást vettek „humánról reálra”, addig sokan elfelejtették bársonypadjaikban ülve, hogy nem a nép él, létezik az államért, hanem fordítva.

Ne firtassuk a gázszámla kifizetésével lavírozó intézmények helyzetét, a sokhetes szénszüneteket, hogy egyes egyetemeken a forráskivonások, még inkább a források visszatartása miatt nem érkeznek időben az ösztöndíjak. Nézzük azt, ami elvész a statisztikákban, a nagy ívű reformokban, nézzük az egyént.

Tavaly decemberben az oktatási kormányzat előbb azt jelentette be, hogy 10 480-an tanulhatnak idén állami ösztöndíjas képzésben, majd talán megtorpanva (?) a szaporodó és kezdetben még összeszedett, országossá váló diáktüntetésektől, egy huszárvágással „eltörölték” a felsőoktatási keretszámokat. Mint mondták a továbbtanulás ingyenes lesz, ha a fiatalok vállalják a röghöz kötést, avagy aláírják a hallgatói szerződésből nyilatkozattá szelídült dokumentumot – mely a kötelező itthoni munkavállalást garantálja -, valamint elérnek egy bizonyos pontszámot is.

Másodjára 40 ezer, később 55 ezer ingyenes felsőoktatási helyet ígértek. Fából vaskarika ez, ugyanis kiderült, a közgazdászok és a jogászok nem kerülhetnek be állami helyekre. Más, egyenesen haszontalannak (!) bélyegzett szakokon központilag megállapított ponthatár lépett érvénybe, áthúzva azoknak a számításait, akik a korábbi ponthatárokra építve évek óta a 16 nem kívánt szak valamelyikére készültek. Hiába a tehetség, az erőfeletti készülés az érettségire, akinek nem volt anyagi háttere ahhoz, hogy az áhított szakon tanuljon, bizony elesett a lehetőségtől. Hiába lennél jó közgazdász vagy briliáns ügyvéd, legyél középszerű fizikatanár, mert arra nagyobb szükség van.

Ha mégis sikerül a jelentkezőnek oda kerülni, ahová akart – a szociális értelemben vett felzárkózást kizáró, drága különórákat feltételező, extrém magas pontszámmal, vagy százezres önköltséggel -, jó esély van rá, hogy később, a diplomával a kezében külföldön kezdi a pályafutását, a nagyobb jövedelem és a könnyebb boldogulás reményében.

„Nem manipulációval, szerződésekkel kellene maradásra bírni az egyetemistákat. Nem költöznének el a fiatalok, ha itthon megfelelő életkörülményeket tudnának biztosítani önmaguk és a családjuk számára. A merész álomról, az anyagi biztonságról, előrejutásról, gyarapodásról nem is beszélve.” – mondja egy, a sztereotípia szerint krumplisütésre determinált bölcsész.

A Központi Statisztikai Hivatal becslése szerint jelenleg 335 ezer 50 év alatti élhet tartósan külföldön, míg a nemzetgazdasági miniszter tavaly félmilliót emlegetett. Hogy mekkora probléma a szellemi tőke elszivárgása és az adófizető, munkaképes korúak elvándorlása, azt a hallgatói nyilatkozat alaptörvénybe foglalása is sejteti. Bár régiós tendencia az elvándorlás, – amit az ellenzéki kommunikáció előszeretettel emleget hungarikumként -, mégis aggasztóak a számok. Nem kell változatos módszertannal összeállított, vagy akár megrendelésre készült statisztikákat előcitálnunk, hogy tudjuk: a tanult, nyelvet tudó fiatalok jelentős része a külföldi munkát látja egyetlen perspektívájának. Inkább leszünk a magyar hagyományként áhított nyugat (némi túlzással) diplomás mosogatólányai és takarítófiúi, mint meg nem becsült, tengődő értelmiségiek idehaza. „A kinti fizetésből a diákhitelre is telik, az itthoniból az albérletre sem.” – egyszerűsíti a problémát egy „dezertőr” ismerős, aki megunta a harcot.

„Az oktatás teljesen ingyenes.” – mondják a döntéshozók, hozzátéve, hogy akinek mégsem, az sem konkrétan tandíjat fizet. A politikai kommunikációban nem mindegy, hogy képzési részhozzájárulásnak, költségtérítésnek, önköltségnek, keretszám-csökkentésnek, ponthatár-emelésnek vagy urambocsá’ tandíjnak nevezzük. Aki viszont fizet, annak mindegy milyen a köntös, nem változtat az alatta lévő meztelen igazságon. Nyugalom! Aki nem tudja felsőoktatási képzése költségeit fedezni, annak nagy segítséget nyújt a kizárólag és közvetlenül költségtérítésre fordítható Diákhitel 2. A 2013-ban indult egyik legolcsóbb képzés esetén nagyjából 1.1 millió forint adóssággal kezdi munkavállaló éveit a hiteles, még egy orvos 10 millió forint törlesztését vállalhatja így magára. Testhezálló döntés ez egy 18 éves fiatalnak.

Hol lehet a baj? Merje tagadni bárki, hogy a diploma presztízs-kérdés Magyarországon. A „papírt” – sokszor a konkrét végzettségtől függetlenül – még diploma nélkül is végezhető állásokhoz is kéri a munkaadó. Gyaníthatóan azért, mert már mindenkinek van, ha neked nincs, az jelent valamit. Dúl a sznobizmus, ha értelmiségi családba születtél, akkor vagy diplomás leszel vagy semmi.

A tandíjtól a finanszírozásig, a felsőoktatás mindig is az aktuálpolitika és főleg a választások achilles-ína volt, az egyetemisták pedig mindig politikai tényezők voltak és lesznek. Ehhez mérten azért minden kormányzat megtette vagy megpróbálta megtenni a maga reformját. Egy idén végzős egyetemista élete 22-23 évében láthatta a hagyományos képzést, a kreditrendszerű képzést, a tömegoktatás növekedését, a Bolognai-rendszer bevezetését, majd a rendszerrel összhangban működni képtelen tanárképzés visszaállítását osztatlanra, legalább 4-5-ször változott alapjaiban a felvételi rendszer (olykor a jelentkezés leadása és a felvétel között is). Láttunk költségtérítést, állami támogatást, részösztöndíjas képzést és önköltséget is (…), cifra neveket arra, hogy fizetsz, vagy nem fizetsz. Közben nagyjából ötévente utcára vonultak a mindenkori hallgatók valamelyik oktatási kormányzat tandíja ellen, idáig viszonylagos sikerrel.

Egy szülő ma már nem tervezheti biztosan gyermeke továbbtanulását, egy középiskolás hiába készül a felvételi jelentkezésre. Elmondható, hogy semmi sem állandó, következetes vagy kiszámítható a felsőoktatásban. Ugyanakkor alternatíva, nívós szakképzés, „közösségi főiskolák” nincsenek.

Némi megelégedést okoz elhibázottan vagy vakmerően fogalmazó, netán az empátia írmagját is nélkülöző politikusok mantrázása, szóviccek kreálása és transzparensekre tűzése, de azt hiszem, hogy derűs helyzetünket mégis inkább az elmúlt két évtized politikájának köszönhetjük, kollektíve. Most paradigmaváltásról beszélnek, kevesebb és rátermettebb egyetemistáról, akik munkaerejére piaci kereslet lesz, regionális igényekhez alkalmazkodó intézményekről hallunk. A baj az, hogy a nagy irányváltást és az elmúlt évtizedek óvatoskodó politikai döntéseinek következményeit tanárok és diákok, közvetlenül szenvedik el.